Annyira nem egyszerű a válasz, hogy az adósnak jobb a csőd, a hitelezőnek meg a felszámolás. Ha sok a hitelező vagy az adós vagyona elégtelen a követelések kielégítésére, a felszámolási eljárás is kedvezőtlen véggel zárulhat a hitelező számára, ha az adós nem tud valós és érdemi stratégiát felmutatni a csődeljárásban a hitelezőknek, hiába indítja a csődeljárást (az időhúzást mint eszközt más célok érdekében nem számítva).
Attól függ, hogy kinek mi a jobb: a hitelezőnek vagy az adósnak és milyen helyzetben. A felszámolási eljárásban a hitelezőé, míg a csődeljárásban az adósé a kontroll. A csődeljárást az adós lényegében azért indítja, annak érdekében, hogy a hitelezőinek bemutassa azt a helyzetet, amiben van és megoldást javasoljon, amivel mindenki „veszít” valamennyit, de végül fennmaradhat a piaci kapcsolat. A felszámolási eljárásban az adós „menthetetlen”, míg a csődeljárásnak pont az a célja, hogy az adóst megmentsék (a hitelezői).
Éppen ezért a csődtörvény a csődeljárás során az adós kezébe adja az irányítási pozíciót, a felszámolási eljárásnál a hitelezőébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy az adós vagy a hitelező élni is tud ezzel a kontrollhelyzettel, mindenesetre a számukra biztosítja a törvény ennek a lehetőségét (a törvény által alkalmazott jogintézmények mind ebbe az irányba mutatnak).
A kérdésfeltevés inkább úgy releváns, hogy mikor érdemes vagy milyen helyzetben van lehetőség csődeljárásra és mikor nincs. Nem véletlen, hogy a csődeljárások száma évről évre összehasonlíthatatlanul alacsony (a felszámolásokkal szemben). A csődeljárás során ugyanis a hitelezőknek és az adósnak közös gazdasági megfontolásra kell jutniuk, így a csődeljárást eleve kevés cég próbálja meg (hacsak nem tudatosan időhúzásra alkalmazzák azt és azzal más célt óhajtanak elérni). A felszámolási eljárásokat ugyanakkor a hitelezők egyszerűen meg tudják indítani.
Csődeljárásra akkor kerülhet sor, ha a fizetésképtelenséggel fenyegetett helyzetben az adós cég tud olyan helyzetet teremteni a hitelezőivel együttműködve, velük egyetértésben, amivel hosszútávon win-win szituációt tud kialakítani (legalábbis ez a jogintézmény célja). Ehhez viszont a következők kellenek: stabil vezetés az adós részéről, aminek van víziója (és a vízió is reális és alátámasztható/alátámasztott), jó kapcsolat a főbb hitelezőkkel (a részükről a minimális empátia a helyzetben és a közös érdek felismerése) és az adós vezetői részéről időbeli és információs előnyszerzés. Ha a fenti feltételek fennállnak, akkor lehetséges egyáltalán a csőd a tankönyvi értelemben. Ha más a csőd célja (vagyonátszervezés, felszámolási eljárás elodázása, stb), akkor a jogintézményt pusztán formálisan veszi igénybe (célja eléréséhez) az adós.
A felszámolási eljárások ennél egyszerűbbek (talán ez is az egyik oka, hogy azokból több indul): itt a hitelező (megelégelve az adós viselkedését) benyújtja a megfelelő iratokat és megindítja az eljárást. Nincs szükség a fentiekhez hasonló ”soft” kérdések mérlegelésére mint valós stratégiai vízió, stb., nagyon leegyszerűsítve pusztán annak megállapítására, hogy fizetett-e az adós a lejárt követelés esedékességét követően vagy sem. A felszámolási eljárás nem a csőddel, sokkal inkább a fizetési meghagyásos eljárással konkurál a hitelezői döntést illetően.
